Minden, amit most elmondok neked

Celeste Ng
Everything I Never Told You

possibly

Magyar kiegészítés és kicsit részletesebb értékelés alul

I will tell you everything in the morning. When the tears dried up, when the head is clear, when the thoughts are gathered. In what language, I still don't know. Probably in English or Hungarian or even Swedish. Or maybe a language noone speaks, so noone would know… I will tell you everything in the morning, I promise. I shall tell you how I fell in love with a greyish-blue cover. How I fell in love with a title and how I never checked what the book was about before buying. I shall tell you about the dissapointment when the book arrived and I first got to read the back. I shall tell you about tha anger I felt with myself for buying a book I wasn't interested in. I shall tell you about how the book made me read it anyway. How that cover I fell in love with trapped me once again. I shall tell you about the struggles I had with it. How I knew I should feel sorry for the characters, yet I was simply angry at them. How that anger washed over each and every other feeling. How I wanted to put the book down hundred and one times and still I couldn't because of some simple magic it casted on me from the first moment. How I hated turning a page after another annd how I wished it was already the last one. But still, I will tell you about how the characters became semidimensional, bodily human beings. I shall tell you how I found out about past, present and future and how I grew to understand them bit by bit. How all of them grew close to me. How I still found them faulty and how i didn't approve of all of their choices. I shall tell you about oppressed dreams and wishful longing for acceptance and for love. I shall tell you about secrets and observations. About mistakes and miscommunications. About people and about life. In the morning, I shall tell you about a father who wanted a daughter to fit in. I shall tell you about a mother who wanted a daughter to stand out. I shall tell you about siblings who longed for love and appriciation. I shall tell you about how a lack of communication leads to tragedies. I shall tell you everything. I will tell you everything, I promise. I will tell you about all of that in the morning but now my eyes are teary, my head is cloudy and my thoughts are scattered. 

Or maybe not. Maybe I will only tell you how the book had found me then lost me and eventually found me again. I might only tell you about how I could understand the characters though not fully accpet or like them (not all of them anyway). 

But there is a high chance I will never get to tell you any of it. There is a high chance that I will never tell you everything and you would never know. Unless you fell in love with a greyish-blue cover and a title. Unless you ordered without reading the back. Unless you were me.

Őszintén szólva nem hittem, hogy még visszatérek ehhez a könyvhöz értékelést írni, miután hajnalban megírtam ezt a szöveget, de reggel az Ismerős arcok Egy vérből valók című számával ébredtem, egy dallal, amit ki tudja mikor hallottam utoljára tavaly augusztus huszadikán, amikor énekeltük az énekkarral. Szóval úgy döntöttem, egy kicsit informatívabb, magyar nyelvű kritikával is szolgálok. Na lássuk:

A könyvről

Szerző: Celeste Ng

Cím: Everything I never told you

Megjelenés éve: 2014

Kiadó: Blackfriars

Fülszöveg: lsd. Everything I never told you

Hogyan talált meg, olvasás előtti első benyomások

Depon néztem a bargain bint, amikor a könyv rám bukkant, majdnem felére leértékelve, gyönyörű borítóval, tetszetős címmel. Miért is ne venném meg? Mikor megérkezett, néztem csak meg a fülszöveget, de akkor is csak az első bekezdését olvastam el, annyi elég volt, hogy elmenjen a kedvem. Köszönöm szépen, a Komfortos mennyországot már olvastam, az elég volt a 80-as évek, lány meghal-család szétesik, emellett sok-sok társadalmi probléma témában. A könyvet az íróasztalra dobtam és nem terveztem rövid időn belül újra felvenni. Mégis valami nem hagyott nyugodni részben kíváncsiság, de nagyobb részt inkább bűntudat, hogy ha már megvettem, akkor ne az olvasatlan könyveim jelentékeny kupacát gyarapítsa. Péntek délután félredobtam, szombat délután felvettem és elkezdtem olvasni.

Hol is kezdjem?

 A könyv első fele igazolni látszott a hozzá fűzött aggályaimat, sőt, túlszárnyalta azokat. A történet katalizátora Lydia, a kedvenc gyerek eltűnése, majd, mint azt a család is megtudja, halála. Már a kedvenc gyerek kifejezés is forralni kezdte a vérem, hát még miután a  könyvben kiderült, hogy ez mit is jelent a lányra és a testvéreire nézve. Mi, az olvasók már a legelejétől kezdve tudjuk, hogy Lydia halott, a család számára azonban ez csak valamivel később derül ki. A történet cselekménye több szálon fut, a jelen eseményei mellett folyamatosan bontakozik ki számunkra az egyes szereplők múltja.

 Ha egy kifejezésben kéne összefoglalnom a könyvet az ez lenne: he/ she wanted to... but... He wanted to tell her that... She wanted to show him that... Az elmulasztott lehetőségek kifejezése. Valahol belül akarta ő, de mégsem tette, mert. Mert tele van gátlásokkal, mert fél az elutasítástól, mert a kapcsolatok törékeny valamik és fél, hogy épp ezzel az egy mozdulatával, mondatával tenné tönkre őket. Ezért nem mondja ki, teszi meg; ezért nő a szakadék két ember között; ezért lesznek egyre veszélyesebbek és veszélyesebbek a megsebzve elejtett fél mondatok; ezért lesz egyre nehezebb szeretni egymást. Mert titkaink vannak, mert a rosszról nem beszélünk és hagyjuk, hogy föltornyosuljon bennünk, várva, mikor borít el minket, remélve, hogy soha, mert érezzük, hogy az végzetes lenne. 

 Minden szereplő ezt a bezárkózó, némán szenvedést képviseli a könyvben. Mindegyikük egy olyan korban más, ahol a változásnak szele még nincs, legfeljebb lehelete. Ahol már vannak női orvosok és második generációs amerikai kínaiak, de beilleszkedni még nem tudnak. Ahol a kémia teremben egy nőt tizenöt férfi vesz körül, ahol a kisfiút a származása miatt csúfolják. A szülőkben kialakult gátak elvakítják őket és nem látják, hogy a gyerekeiknek már egy fokkal jobb a helyzetük. A szülőkben kialakult gátak a gyerekek gátai lesznek és az egész család egy ál-nyugvópontra jut, ahol mindenkinek rossz de senki nem szól. Egészen addig, amíg össze nem dől az ál-nyugalom látszata. Ál-boldogságot akartam írni, de a boldogságuk nem teljesen színlelt. Legalábbis a szülőké nem. Ők Lydiában beteljesülni látják a saját álmaikat. Lydia az, akinek majd jobb lesz, aki mindent elér, amit csak akar. Nem veszik észre, hogy Lydia nem azt akarja, amit ők. De lássuk pontosan ki mit is akar.

James, az apa

James a második generációs kínai, aki már Amerikában született, de ott még nem fogadják el. James mindig kilóg a sorból, mindig céltáblája az iskolai kegyetlenkedéseknek, mindig hátárnyba kerül származása miatt. James minden vágya, hogy beolvadjon és elfogadják.

Marilyn, az anya

Marilyn mintaháziasszony lánya. A mintaháziasszonyé, akinek mégsem sikerült a családot összetartani, akit elhagyott a férje ő mégis mintaháziasszony maradt. A mintaháziasszonyé, akivé Marilyn sose akart válni. Marilyn minden vágya volt, hogy tabukat döngetve kilógjon, hogy karriert csináljon. 

Nath, a bátyj

Nath a legidősebb gyerek, aki ennek ellenére mégis csak másodlagos. Nath, akit az apja folyton szekál, mert önmagát látja benne és ez fáj neki. Nath, akinek az iskolai eredményei hidegen hagyják az anyját. Nath, aki beleszeret az égbe és aki mindent hátrahagyva el akar szabadulni otthonról.

Lydia

Lydia a kedvenc, aki körül a szülők összes gondolata forog. Lydia, aki a szülők álmainak beteljesítője. Lydia a 16 éves, aki tartja magát egy réges-régi ígérethez. 

Hannah, a húg

Hannah a gyakran elfelejtett legkisebb, aki a sarokban, az asztal alatt, a kanapé mögött meghúzódva figyel. Akit nem látnak, de aki minden részletet észrevesz. Hannah, akinek több megértése van az emberekről, mint a többieknek együtt. Hannah az egyetlen, aki nem a saját örvényében kering, hanem aki tényleg odafigyel és megérti a többiek reakcióit, arckifejezéseit. 

A könyv első fele alapján úgy tűnhet, hogy a családban nincs szeretet, a Lydiát övező rajongást kivéve. És bár igaz, hogy a saját féltve őrzött sérelmei mindenkit lefoglalnak és el s távolítanak egymástól; senki nem akar rosszat a másiknak. Egyszerűen elbeszélnek egymás mellett. Vagy inkább egyáltalán nem beszélnek és a probléma itt keletkezik. Ott, amikor Marilyn és James néma egyezséget kötnek arról, hogy a múltról nem beszélnek. Ott, amikor a rossz döntéseket és történéseket nem megbeszélik, hanem eltemetik az agyuk egy hátsó szegletébe, ahonnan óhatatlanul előtört. A legszomorúbb, elborzasztóbb és valahol dühítőbb, hogy a hallgatás egyéni tragédiája annyi, de annyi ember életében jelen van, egyáltalán nem egy életidegen gondolat az, hogy a szülők kapcsolatát a múlt sérelmeinek elfojtása (nem feltétlen egymás iránti sérelmek) teszik tönkre. Olyan kevésnek tűnik, olyan apró hibának, mégis a csönd életeket , kapcsolatokat mérgezhet meg, tehet tönkre.

Viszont a hallgatás mellett megjelenik a testvéri bajtársiasság Nath és Lydia között. Nath, habár vágyna a szülei elismerésére, felismeri Lydia helyzetének a hátrányait is (egy bizonyos pontig legalábbis) és próbálja gesztusokkal és szavakkal támogatni a húgát. Ebből az összetartásból viszont Hannah szintén kimarad. Egyrészt lehet az oka ennek a viszonylag nagy korkülönbség (azt hiszem Lydia és közte 6 év van), másrészt pedig két szorosan összefüggő esemény, amikről neki fogalma sincs. Habár a kislány kevés szerepet kap a műben, mégis ő a legpozitívabb karakter, bár ennek megintcsak oka lehet a fiatalsága. 

A kommunikáció fontosságán túl a könyv egyébként komoly társadalmi problémák felszínét is kapargatja. A mássággal való szembenállás minden formájában megjelenik a származástól kezdve, a nemi egyenlőtlenségeken át a homoszexualitásig. Bár utóbbit tényleg éppen csak érint *spoiler* karakterében annyira biztos voltam benne már a legelejétől kezdve, aki elrejti másságát, mert tudja mi lenne a korabeli reakció még ma is sok esetben. 

Összességében, habár semmiképp nem kellemes olvasmány, ennek ellenére szerintem érdemes egy esélyt adni a könyvnek.

Milyen anya leszek? (spoiler veszély)

Virágot Algernonnak

Többször hallottam már erről a könyvről, de akkor határoztam végleg el, hogy elolvasom, amikor molyon Algernon karcát olvastam arról, hogy honnan jött a felhasználóneve. Arra gondoltam, én is része akarok lenni, tudni akarom, melyik könyv hagyott ilyen mély nyomot valakiben. Aztán halogattam és még tovább halogattam. A problémát végül a Közös Könyves Project oldotta meg, ahol Vivogle és az én közös listámra került. A kihívásnak (ha esetleg nem sikerül befejeznünk) mindenképp nyertesei vagyunk, többek között emiatt a kötet miatt is. 

Mikor hajnali 2-kor becsuktam a könyvet még 5 percig ültem és csak zokogtam. Eleve nem egy vidám történet és könnyezgettem rajta, de az utolsó sor egyszerűen ütött. Még most is könnyezni kezdek pedig már egy bő hét telt el azóta. Miután összeszedtem magam, lefeküdtem aludni. Egész pontosan tervben volt az alvás, de az agyam csak kattogott és járt és konkrétan azon gondolkoztam, hogy milyen bejegyzést fogok írni. Most sikerült is eljutnom eddig, itt vagyok. 

A könyv annyi témát említ, annyi megbújó probléma, élet személyiség sorakozik fel a műben, hogy képtelenség lenne mindet megemlíteni, felfogni, befogadni is az, ezért csak arról a kettőről szeretnék írni, ami engem a legjobban megfogott.

Az egyik, amely a könyv alapfelvetése is: az értelem növekedésével egyenesen arányosan csökken az emberekbe vetett bizalom. Charlie az elején nem veszi észre, hogy mindössze társai céltáblája és élvezi, hogy velük nevethet, azonban, ahogy okosodik felismeri a gúnyt és fokozatosan elveszti bizalmát az emberekbe. Egyre inkább válik magának való, cinikus "lángésszé". Ez tulajdonképp minden emberre igaz, vagy legalábbis legtöbbünkre. A felnőtté válás, a világ megismerése, a gyermeki naivitás elvesztése nem rossz, sőt bizonyos mértékű bizalmatlanság szükséges is, de nem szabad átesni a ló túloldalára és egy életre elzárkózni az emberektől, mondván mind megbízhatatlan és be fog csapni. Valóban lehet, hogy néha nem érnek fel az elvárásainkhoz, de nem feltétlen akarnak megbántani minket. Charlie rájön, hogy a kezelőorvosai csupán emberek, megvannak a maguk korlátai. Mikor ezt felismeri becsapottnak érzi magát, pedig soha senki nem mondta neki, hogy mindenható lenne. Egyszerűen a kezelés kezdetekor annyival többet tudtak nála, hogy idealizálta őket és mikor erre rájött összetört benne valami. Épp ezért csúnya dolog ez az idealizálás. Meg kell tanulnunk egymást a helyünkön kezelni és megérteni, senki nem tökéletes. Személy szerint, nekem is sokat kell még tanulnom a témában.

A másik dolog, ami nagyon megfogott az Charlie anyja volt. A nő, aki nem tudta elfogadni, hogy fia "nem normális". Akaratlanul is elkezdtem vele összehasonlítani magam, azon gondolkozni, hogy én hogyan viselkednék egy ilyen szituációban és magamat ismerve, (legalábbis nagyon remélem, hogy jól ismerem magam) teljesen másképp. Azt hiszem ha kiderülne, hogy  a gyermekem sérült belenyugodnék. Tudom nem könnyű és abban az időben még nehezebb volt sérült gyereket nevelni, hiszen még sokkal nagyobb volt az emberek előítélete, ami még most is jelen van, mégis. Az ilyen gyerekeknek az a legjobb ha a szülő elfogadja és szeretetben neveli fel, valamint a korlátaihoz mérten a legtöbbet hozza ki a gyerekből. Nem vár el többet, de nem is becsüli alá. Megint csak: emberismeret. Charlie anyja Norma megszületése után végleg elfordul fiától, sőt egyszer gyilkos gondolatai is támadnak. Ami számomra érdekes az a fiú kapcsolata az anyjával. Az apjának nem fedi fel magát mikor meglátogatja, de anyja elismerésére szüksége van. Akarja, hogy az anyja szeresse, lássa, már nem buta. Miatta, érte akar okossá válni. És mit talál mikor találkoznak? Egy emberi roncsot, egy bolond nőt. Az asszony meghasonlott magával:  a féltő anya, aki eldobta magától gyermekét és a külvilágnak tetszeni vágyón nő nem volt egymással megfeleltethető. Szomorú sors, azt gondolom.
A könyv, mint már említettem mély nyomott hagyott bennem és amint visszakapom tesómtól (, akinek egyből kölcsönadtam, miután befejeztem) azt hiszem újraolvasom. Sokszor.

Az idő gyermeke

Neil Gaiman - Óceán az út végén

  Képzeld el, hogy egy kacsaúsztató partján ülsz és elnyel az Óceán. Ez lehetetlen, mondod. Azért még képzelj el egy kisgyereket, aki semmit nem ért, de mindet tud és elhisz. Akkor most képzeld el, hogy egyszerre vagy mindkettő. 

 Az Óceán az út végén ezt az állapot írja meg. Az emlékezést, amikor egyszerre válsz gyerekké az emlékben és vagy a felnőtt én, aki újraértékeli, értelmezi az emlékeket. Az Óceán az út végén az az állapot, amikor már nem hiszed el, hogy egy kerti tó válhat óceánná, mégis kénytelen vagy beismerni, hogy mégis, hiszen hét évesen a két szemeddel láttad. 

  Az iskolát kezdő, hét éves gyermek már nem hisz el mindent. Még a tündérmesékben él, de már nem hisz nekik teljes szívéből. Még reméli a csodát, de már nem bízik benne, mert a fölnőttek megtanítják, hogy csoda nem létezik. A hét éves gyerek, aki még sok mindent nem lát át, még nem tudja mi az 'megcsalni', 'becsapni', aki még bízik a világban. Aki megfogja egy idegen kezét és elmegy vele a narancssárga ég alá, mert bízik benne. Aki nem érti, hogy az apukája miért csókolgat egy idegen nőt. Aki nem ért, de tud. A hét éves gyerek, aki már elkezdte az iskolát, aki a sok új információ révén kezdi magát okosnak érezni. Emlékszem erre az állapotra. Mikor azt gondoltam, hogy többet tudok, mint mások, aztán a nővéreim elmondták, hogy igen ezt anno ők is tanulták, ezzel teljesen elszontyolítva engem, mert no lámcsak mégsem én vagyok a legokosabb. De az érzés egy pillanatig megvolt. Gaiman főhőse egy gyerek. Egy épp csak iskolás kisfiú, visszahúzódó, könyvmoly, barátok nélkül. Egy átlagos gyerek, aki véletlen csöppen az eseményekbe és tulajdonképp csak passzív elszenvedője azoknak. Nem tud rajtuk sokat változtatni, de jelenléte mégis kulcsfontosságú a megoldás szempontjából.

  Engem leginkább az fogott meg a könyvben, ahogy Gaiman megragadta a felnőttbe vetített gyermeket. Persze hozta a szokott fantasy vonalat, de valahogy mégsem ez volt most a fontos. Nem a tény volt a lényeg, hogy ezek a teremtmények léteznek, egy Óceán lehet egy vödörnyi víz és egy farmon lehet két Hold, hanem az ahogy ezt egy kisgyerek természetesnek veszi, elfogadja és a felnőtt elmesélésében sem válik torzzá a kapott kép. Azon a padon ülve, annak a halastónak a partján a felnőtt is mindent elhisz, amit a gyerek, mert ő is ösztönösen érzi, hogy ott tényleg minden megtörténhet.

  Az Óceán az út végén számomra egy kicsit beletörődés, egy kicsit beismerés, egy kicsit megértés, egy kicsit értetlenkedés, egy kicsit újra gyerekké válás, egy kicsit még jobban felnövés. 

Csak hallgasd!

Vannak napok, amikor semmi nem érdekel, és minden mindegy, és tehet bárki bármit te akkor is boldog vagy. És vannak napok, amikor a legkisebb apróság is teljesen kizökkent és zokogásban törsz ki, pedig nem is igazán van rá okod, és úgy érzed mindenki utál, és tulajdonképp te is utálsz mindenkit, és nincs másra szükséged csak csöndre és nyugalomra és arra, hogy békén hagyjanak egyedül. Esetleg egy könyvre és zenére.
Hetek óta ilyen napok hosszú sorozatát élem. De legalábbis egy hete biztos. A legtöbb elsőre normálisnak tűnik, még akár tűrhetőnek is mondanám, de aztán jön a krakk és minden elromlik. Legtöbbször fogom magam és leülök sorozatot nézni fülhallgatóval a fejemen, háttal mindennek, zárt ajtó mögött, egyedül. Vagy olvasok. A fülhallgató ugyanúgy a fülemben, az ajtó ugyanúgy zárva. Úgy gondolom ez elég nyilvánvaló jelzése annak, hogy jelen állapotomban senkivel nem akarok beszélni. Más nem így gondolja és az a jobbik eset ha csak hozzám szól, de van, amikor egyenesen beszól és akkor robbanok. Nem hisztizek, inkább csak kiakadok és megsértődök és nagyon nagyon feltűnően sértődött vagyok. És aztán visszamegyek a szobámba, lekuporodok egy sarokba és sírok. Ma hangosan, holnap halkan, változó. Aztán visszateszem a fülest és folytatom a történetet, ahol abbahagytam, elterelem a figyelmem magamról, és míg ez egy sci-fi, vagy egy fantasy esetében valóban be is válik, de egy realisztikus ifjúsági könyvet olvasva a visszájára sül el. Így volt ez ma.
Sarah Dessen Figyelj rám! című könyvét két vagy három éve olvastam először. Az évre nem emlékszem, de biztos, hogy március 15 volt, mert a városi ünnepségre is vittem magammal és olvastam.  Ez csak a könyv felénél ugrott be, nem ezért kezdtem el olvasni. Mostanában eleve kicsit túlérzékeny vagyok, ahogy azt már fent is említettem, ezért már olyan részeken is könnyezni kezdtem, amiken máskor nem. Aztán nagyjából a könyv háromnegyedétől konkrétan végig bőgtem. A könyv olyan komoly problémákkal foglalkozik, amiknek egy része engem nem érint. Anorexia, nemi erőszak. Ezek számomra távoliak, és bár a komolyságukat, súlyukat érzem, mégsem ez volt, ami most, az olvasás folyamán kiakasztott. "Biztonságosabbnak tűnt, ha magamban tartom mindezt, így én voltam az egyetlen, aki ítélkezhet felettem." Ez volt az első gondolat, ami igazán szíven ütött. Mert nem elmondani sokszor könnyebb, magamba zárkózni és nem megbirkózni a következményekkel, annyival egyszerűbb, mint kiállni és elmondani, ha baj van. Még akkor is ha az semmi konkrét, még akkor is, ha nem akkora volumenű, mint Annabellé. Sokkal egyszerűbb bezárkózni és duzzogni és, igen sokszor sajnálni magam, hogy milyen rossz nekem, mint szembenézni a valósággal, a tényekkel, hogy nem mindenki utál és nem teljes csőd az életem és egyébként is. Persze néha jól esik, sőt kell is a duzzogás, de nem határozhat meg kapcsolatokat, jön és megy. Nem tarthat hetekig. Tovább kell lépni. Szembe kell nézni. El kell mondani.
Másik, számomra fontos eleme a könyvnek a másokra való odafigyelés. Annabel sokmindent azért nem csinál, mert másokra van tekintettel, másoknak akar jót, vagy épp nem akar nekik rosszat. Nem fejezi be a modellkedést, mert úgy érzi, az anyukájának szüksége van rá. Meghúzódik a háttérben,  próbál nem gondot okozni, mert van már így is éppen elég bajuk a szüleinek. Sokszor én is ilyen vagyok. Nem szólok, mert így egyszerűbb. Nem kell konfrontálódnom, nem okozok gondot. Nekem rosszabb, de legalább valaki más nem érzi magát rosszul. Tudom, hogy ez a hozzáállás rossz, mégsem tudok tőle szabadulni. Legtöbbször nem merem kimondani, amit gondolok, érzek. Épp, mint Annabel.
Az eredeti cím nekem sokkal jobban tetszik. 'Just listen'. Nem TE figyelj ÉNRÁM. Csak általánosságba véve: hallgass. Engem, a zenét, a csöndet, bármit. A magyar címmel bajom még az is, hogy Annabelnek nem azzal van problémája, hogy nincs, aki meghallgassa, hanem azzal, hogy magába zárkózik. Ő dönt úgy, hogy nem mond senkinek semmit, mindegy mi az oka rá. Nem más nem kíváncsi rá, ő nem nyitja ki a száját. Nem azt mondom, hogy nem értem meg, mert tényleg borzasztó dolog, ami vele történt, de a magyar cím agresszivitása akkor sem tetszik. Olyan vádló. Nem tetszik, nem ez a könyv.

https://www.youtube.com/watch?v=p3k7OzU9rcU

A könyvek összehoznak. A rossz könyvek méginkább

     Nem tudom Ti hogy vagytok vele, de én egyre inkább azt veszem észre, hogy két moly közti kapcsolatteremtés kétféle módon történhet.
     Az egyik, ha általában könyvekről kezdtek beszélni, találtok egy közös kedvencet, egy ideig áradoztok róla. Ez mondjuk egy fél órás beszélgetés, kedvenc részleteiteket idézgetitek, kedvenc szereplőitek elemzitek stb.
     De a másik! Na az kimerülhetetlen téma. Hogy melyik? Természetesen a közösen utált irodalmi mű. Most komolyan! Egy könyvről, amit elemi szinten utál az ember, sokkal többet tud beszélni. Miért? Mert minden egyes sorát megkérdőjelezi, a legapróbb hibáit is felnagyítja, míg a szeretett könyvnél ezek felett lazán elsiklik. Valamint ott van a közös szidás öröme. Jó érzés, hogy találsz valakit, aki végre már nem fanolja az adott könyvet és az összes felgyülemlett utálatod kiadhatod neki. Szerény véleményem szerint van ennek egy harmadik, nem túl pozitív, oka is. Mégpedig az, hogy az emberek szeretnek szidni. Bármit. A politikusokat, a munkanélkülieket, a dolgozókat, a fizetést, a rezsit, az országukat, más országokat, hogy van sapka és azt, hogy nincs, tényleg mindenbe szeretünk belekötni. Ilyenek vagyunk. Nem hiszem, hogy ez úgy nevezett 'magyar mentalitás' lenne. Sőt. Szerintem ez minden országban, földrészen megtalálható, de a szomszéd medencéje még mindig kékebb. Szóval szeretünk szidni, de a könyveket is szeretjük, ráadásul moly voltunkból adódik is a téma.  És mivel mindkét dolgot szeretjük a két szeretés felerősíti egymást (én például semmit nem tudok jobban szidni, mint egy "jó" könyvet) és lesznek belőlük remek ócsárló beszélgetések, amik jól felbosszantják a társalgó feleket, de egyúttal megelégedésükre is szolgálnak.
    Szóval egy jó beszélgetés reményében olvassatok rossz könyveket!

Veronica Roth: A beavatott

EGYETLEN DÖNTÉS
alapján megtudhatod, kik az igazi barátaid
EGYETLEN DÖNTÉS
meghatározhatja az értékrendedet
EGYETLEN DÖNTÉS
örökre megmutathatja, kihez és mihez vagy hűséges
EGYETLEN DÖNTÉS, AMELYTŐL MEGVÁLTOZOL
Beatrice Prior az antiutópisztikus Chicagóban él: az itteni társadalom öt csoportra tagolódik, melyek mindegyike egy-egy erény kiművelését írja elő tagjai számára. Ők az Őszinték, az Önfeláldozók, a Bátrak, a Barátságosak és a Műveltek. Az év egy bizonyos napján a mindenkori tizenhat éveseknek el kell dönteniük, melyik csoporthoz kívánnak tartozni. Ennek kell szentelniük életük hátralevő részét. Beatrice ingadozik aközött, hogy a családjával maradjon-e, vagy végre önmagává váljon. Ez a két lehetőség kizárja egymást. Végül olyan döntést hoz, amely mindenki számára meglepetést jelent – még önmagának is.

 Gondolkodás nélkül: Mikor letettem a könyvet azt gondoltam tetszett. A Füst és csont leányánál legalábbis mindenképp jobb volt. Bár kezd kicsit csömöröm lenni a rendeteg disztópiás történettől ez sem volt rosszabb, mint a Tiszták vagy az Éhezők viadala. Aztán átgondoltam...

Csak úgy általában (tetszett): Az alap ötletre azt mondom 'not bad', kicsit elcsépelt, de határozottan nem rossz. A karakterek jól kidolgozottak,  a főhős nem egyértelműen fehér, nem tökéletes, mindegyikük emberi (vagy épp állaias, ez a szerepüktől függ). A hősszerelmesünk szerintem nem rossz (főleg ha jó pasinak képzeled el... :P), kifejezetten tetszett, amikor kijelentette, hogy a csajt elsősorban nem megvédeni akarja hanem ponthogy bántani, mégsem teszi. Mert legalább nem "rózsaszín köd" és "mi-a-végső-megsemmisüléskor-is-jujj-de-szerelmesek-vagyunk". Tetszenek egymásnak, de ,megvan a maguk baja. 

Csak úgy általában (nem tetszett):  Borzasztó lassssssú... Nem mondhatom, hogy semmi nem történik, mert igenis történik. Köbö az utolsó 100 oldalban... Annyira sok a feleslegesen elpocsékolt oldal. Például én az első próbán nem szöszöltem volna annyit. A sok töltelékben számomra kicsit elveszet a történet lényege. Az eksön az utolsó oldalakra maradt, ami betudható annak is, hogy sorozat, de akár írói bakinak is. És én az utóbbinak fogom fel. Bár ha jobban belegondolok ez még nem is akkora probléma, DE... Az izgalmas, jó rész, a megoldások, a LÉNYEG baromi összecsapott. Egy hétig gondolkoznak mi lehet a Műveltek terve aztán egyszercsak hopp az isteni szikra és már mindent tudunk. Azok a részek, amik izgik lehettek volna egy csapásra megoldódnak, minden megy, mint a karikacsapás. Tobias bezombul, Tris megszólítja, aztán HOPP Tobias legyőzi az agymódosító szérumot és magához tér. MÉGIS MITŐL??? Értem én, hogy igaz szerelem, de ez nem az. Ez logikátlan, sablon megoldás... Én személy szerint kidolgozatlannak éreztem. Mert ha már annyi időt elszöszmötöl a próbákkal, akkor fektessen hangsúlyt az eredményre is. De nem. Azt megtudjuk, halványan sejteti, hogy mennyien gratuláltak, aztán már hirtelen éjszaka van és bezombult a körlet. Hááát... nem is tudom. És ha már a próbáknál tartunk... Már nincs YA könyv anélkül, hogy a testiség fel ne merülne témaként? Pontosabban nem is a témával van bajom, hanem azzal, hogy ebben a könyvben pl SEMMI értelme nem volt felhozni... Mert nem hiányzot, mert felesleges volt, mert nem kapcsolódott semmihez.


Világnézet: A könyv Tris szemszögéből íródott, jelen időben. Mindez szép és jó és tök jó megoldásokat lehetett volna bele vinni. Szerintem tök jól ki lehetett volna használni a gondolkodásmód különbség miatti félreértéseket. Egyetlen olyan helyzet volt ahol a barátjának hitt csávó elárulta, de ott sem volt igzán semmi nagy. Kiakadt, nem tudott a csávókám szemébe nézni és ennyi. Szerintem le lehetett volna jobban is írni. Persze ez az én véleményem. Izgalmasabbá tehette volna, ha jobban kihasználja a szemszög adta lehetőségeket... Akkor át is térek a jellemekre.

Karakterek:   Már említettem a hősszerelmesünket, Négyest (ha úgy jobban tetszik Tobiast), aki szerintem teljesen rendben volt. Én legalábbis eléggé megkedveltem. Védett, de nem birtokolt. Próbálta segíteni a csajt. Szerencsétlent sajnáltam is... 
    A hősnőnk Tris még viszonylagosan szerethető is, de néha az idegeimre ment. Nem tudom. Valahogy bosszantott a 'Jajj én sehová sem tartozom, de mégis ide, de mégsem' siránkozása. Meg a lassú felfogása. Mikor Tobias próbálja védeni, hogy ne legyen céltábla ő felpofozza. Vagy csak nekem egyértelmű, hogy miért nem akarta Négyes szétkürtölni, hogy a tanítványával kavar? Viszont az tetszett, hogy merész és kiáll a barátaiért (még azokért is, akikről később kiderül, hogy mégsem annyira érdemelték meg). Bár őszintén szólva én nem nagyon vágtam, hogy  mi is az Elfajzottak lényege. Pontosabban azt értem, hogy nehezebben kezelhetők, de én csajszikámon nem nagyon éreztem más behatásokat, vagy legalábbis szerintem a bátor volt a legerősebb.
   Na a barátok kemény diók. Én képtelen voltam őket megszeretni. Pontosabban az elején nem volt velük bajom, de a későbbiek alapján én kétszínűnek tituláltam őket. Vagyis nem is igazán kétszínűnek. Az volt az érzésem, hogy berakták Trist a szerencsétlen kategóriába, aztán amikor kiderült, hogy mégsem olyan kis elesett, mint hitték, és kezdett jóban lenni másokkal is  egyből elfordultak.  Igaz, hogy mikor újra eljátszotta a szerencsétlenkét megvédték, de számomra ez is fura volt. Még gyengébb vagy nálunk és nem jelentesz veszélyt a pozíciónkra szeretünk, amint fordul a kocka agyő? Kérdem én barátok az ilyenek?

Érdekességek:

Trailer

Angol borító 1.

Angol borító 2.-1. kötet

Angol borító 2.-2. kötet

A magyar borító

A csoportok jelvényei

 

Lissa Price-A tertbérlők

Fülszöveg: A Földet háború pusztította, emberek milliói haltak meg. Ebben a világban valóra válik az emberiség régi álma: végre lehetséges egy másik személy testébe bújni. A 16 éves Callie rábukkan egy titokzatos helyre, ahol rászorult tinédzserek bérbe adhatják fiatal testüket a társadalom idős, de tehetős polgárainak. Amikor azonban a fejébe ültetett szerkezet meghibásodik, Callie öntudatára ébred, és dúsgazdag bérlőjének mesés életét kezdi élni. Aztán a lány ráébred a halálos tervre, aminek ő is része. Az összeesküvés szálait befolyásos emberek mozgatják, és Callie kénytelen lesz végére járni a rejtélynek, ha életben akar maradni. Ez pedig nem lesz egyszerű, mert ebben a világban tényleg senki sem az, akinek látszik.

Hogy találtam rá: Moly.hu-n az egyik eseményre elolvasni való könyvnek választották. A cím és a fülszöveg alapján megtetszett.

 Cselekmény: A háborúban spórabombákat dobtak a Földre melyek kiirtották a lakosság nagyrészét, a felnőtteket. A szépkorúak és a gyerekek voltak olyan "szerencsések", hogy védőoltást kaptak a spórák ellen, így ők túlélték a támadást. Persze az elárvult gyerekek senkit nem érdekelnek. Az utcán bújkálnak, menekülnek a Marshallok elől, akik begyűjtik a lurkókat és otthonokba rakják őket. és próbálnak életben maradni. Ilyen lány Callie is. Egyik nap gondol egyet és kiadja a testét. Miután a bérlője megbütyköli a chippet, amit a lány fejébe ültettek, Callie öntudatára ébred és próbálja megakadályozni a katasztrófát.
 A történet alapjaiba véve jó. Fordulatos, izgalmas. A fő problémám vele, hogy mostanában számomra kicsit túl sok a jövőben játszódó disztópikus társadalom. Az alapötlet nagyon egy kaptafára megy a többi ilyen táméjú könyvvel. Persze nem tagadom, a többi része igen egyedi. Jó az ötlet. Olyan, ami sok embert foglalkoztat. Lehetséges-e az elmeátvitel anélkül, hogy a befogadó szervezetet megölnénk. A könyv szerint igen. 

Tér és idő: Mint már említettem a jövőben játszódik egy háború után, amiről gyakorlatilag szinte semmit nem tudunk meg. Annyit, hogy volt és, hogy a fél világ belepusztult. Ez kicsit kevés nekem, szerettem volna többet megtudni róla. Olvastam néhány kritikát, amik azt írták elég kidolgozatlan a világ, ellentmondásos a történet. Ezzel nekem komoly bajom nem volt. Lehet, hogy csak fiatalságomból adódik. Bár néhány ellentmondás, hiányosság nekem is feltünt ezek felett szemet hunytam. 

Szereplők:  A nagyobb bajom a szereplőkkel volt. Nem éreztem őket elég kidolgozottnak. A főszereplő lassú felfogású, de elég két szó szólnia és máris mindenki hűséges társává szegődik. A gonosz pedig... Hát ő egyételműen gonosz. Csal, hazudik, átver, megszökik... Határozottan bírom a fickót. Elég csúnyán elbánik a kiscsajjal, elég rafkós, és elég  gerinctelen ahhoz, hogy ilyen mértékű kegyetlenséget hűvös mosollyal az arcán végignézze. Imádtam, hogy nem tudtam meg ki ő és a maszkját. 

Szerelmi szál(ak): Azok a szerelmi háromszögek milyen meghatóak is. Ha ki vannak dolgozva és van alapjuk. Itt nem volt. Jó azt még úgy-ahogy megértem, hogy a csajszi meglát egy Adoniszt és menten elfelejti, hogy van egy legjobb barátja, aki bármit megtesz érte és az öccséért. De ha meg is tetszik neki, számomra kicsit túlzás, hogy egyből a karjaiba is vesse magát. Biztos létezik szerelem-első-látásra, csakhogy én nem igazán hiszek benne... Persze lehet, hogy ezt a hejjdenagyszerelmet tetézi, hogy a csávóről kiderül, hogy hejjdehűdetökéletes és mennyire szereti a nagymamáját. Ami tényleg szép dolog, de könyörgöm. Én is szeretem a nagyim mégsem kérték még meg a kezem...


További bajaim: A könyvben nagyon sok volt a fordítási hiba, az értelmetlen mondatok, de az elgépelés még több volt. Azt hittem, hogy apró fecnikre tépem a lapokat, annyira idegesített. Szeretem az Agave kiadót, de számomra ez az ő igénytelenségüket hírdeti...
 
Borító: Őszintén szólva én hideglelést kapok tőle. Szerintem egyáltalán nem szép, sőt ijesztő. 

 

 Akkor már inkább a német borító.

Érdekesség: Tartozik a könyvhöz egy novella, ami Michael szemszögében íródott. Ezt még nem olvastam, de kíváncsi vagyok rá. Ahogy hallottam magyarázatot ad a borítóra, viszont így a német már nem annyira szerencsés. 

   Egy ajánló szerű valami is készült hozzá, bár szerintem a csaj nem szép.(Viszont az öccse aranyos.:P) 

http://www.youtube.com/watch?v=zvNUsW1CItY

Kedvenc karakter: Ha többet szerepel szerintem Michael lett volna, így talán az Öreg

Ami kifejezetten tetszett: az alapgondolat

Ami nem tetszett: gépelési hibák, fordítás

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 2,5/5 pontból

A borító: 3/5 pontból