Az idő gyermeke

Neil Gaiman - Óceán az út végén

  Képzeld el, hogy egy kacsaúsztató partján ülsz és elnyel az Óceán. Ez lehetetlen, mondod. Azért még képzelj el egy kisgyereket, aki semmit nem ért, de mindet tud és elhisz. Akkor most képzeld el, hogy egyszerre vagy mindkettő. 

 Az Óceán az út végén ezt az állapot írja meg. Az emlékezést, amikor egyszerre válsz gyerekké az emlékben és vagy a felnőtt én, aki újraértékeli, értelmezi az emlékeket. Az Óceán az út végén az az állapot, amikor már nem hiszed el, hogy egy kerti tó válhat óceánná, mégis kénytelen vagy beismerni, hogy mégis, hiszen hét évesen a két szemeddel láttad. 

  Az iskolát kezdő, hét éves gyermek már nem hisz el mindent. Még a tündérmesékben él, de már nem hisz nekik teljes szívéből. Még reméli a csodát, de már nem bízik benne, mert a fölnőttek megtanítják, hogy csoda nem létezik. A hét éves gyerek, aki még sok mindent nem lát át, még nem tudja mi az 'megcsalni', 'becsapni', aki még bízik a világban. Aki megfogja egy idegen kezét és elmegy vele a narancssárga ég alá, mert bízik benne. Aki nem érti, hogy az apukája miért csókolgat egy idegen nőt. Aki nem ért, de tud. A hét éves gyerek, aki már elkezdte az iskolát, aki a sok új információ révén kezdi magát okosnak érezni. Emlékszem erre az állapotra. Mikor azt gondoltam, hogy többet tudok, mint mások, aztán a nővéreim elmondták, hogy igen ezt anno ők is tanulták, ezzel teljesen elszontyolítva engem, mert no lámcsak mégsem én vagyok a legokosabb. De az érzés egy pillanatig megvolt. Gaiman főhőse egy gyerek. Egy épp csak iskolás kisfiú, visszahúzódó, könyvmoly, barátok nélkül. Egy átlagos gyerek, aki véletlen csöppen az eseményekbe és tulajdonképp csak passzív elszenvedője azoknak. Nem tud rajtuk sokat változtatni, de jelenléte mégis kulcsfontosságú a megoldás szempontjából.

  Engem leginkább az fogott meg a könyvben, ahogy Gaiman megragadta a felnőttbe vetített gyermeket. Persze hozta a szokott fantasy vonalat, de valahogy mégsem ez volt most a fontos. Nem a tény volt a lényeg, hogy ezek a teremtmények léteznek, egy Óceán lehet egy vödörnyi víz és egy farmon lehet két Hold, hanem az ahogy ezt egy kisgyerek természetesnek veszi, elfogadja és a felnőtt elmesélésében sem válik torzzá a kapott kép. Azon a padon ülve, annak a halastónak a partján a felnőtt is mindent elhisz, amit a gyerek, mert ő is ösztönösen érzi, hogy ott tényleg minden megtörténhet.

  Az Óceán az út végén számomra egy kicsit beletörődés, egy kicsit beismerés, egy kicsit megértés, egy kicsit értetlenkedés, egy kicsit újra gyerekké válás, egy kicsit még jobban felnövés.