Milyen anya leszek? (spoiler veszély)

Virágot Algernonnak

Többször hallottam már erről a könyvről, de akkor határoztam végleg el, hogy elolvasom, amikor molyon Algernon karcát olvastam arról, hogy honnan jött a felhasználóneve. Arra gondoltam, én is része akarok lenni, tudni akarom, melyik könyv hagyott ilyen mély nyomot valakiben. Aztán halogattam és még tovább halogattam. A problémát végül a Közös Könyves Project oldotta meg, ahol Vivogle és az én közös listámra került. A kihívásnak (ha esetleg nem sikerül befejeznünk) mindenképp nyertesei vagyunk, többek között emiatt a kötet miatt is. 

Mikor hajnali 2-kor becsuktam a könyvet még 5 percig ültem és csak zokogtam. Eleve nem egy vidám történet és könnyezgettem rajta, de az utolsó sor egyszerűen ütött. Még most is könnyezni kezdek pedig már egy bő hét telt el azóta. Miután összeszedtem magam, lefeküdtem aludni. Egész pontosan tervben volt az alvás, de az agyam csak kattogott és járt és konkrétan azon gondolkoztam, hogy milyen bejegyzést fogok írni. Most sikerült is eljutnom eddig, itt vagyok. 

A könyv annyi témát említ, annyi megbújó probléma, élet személyiség sorakozik fel a műben, hogy képtelenség lenne mindet megemlíteni, felfogni, befogadni is az, ezért csak arról a kettőről szeretnék írni, ami engem a legjobban megfogott.

Az egyik, amely a könyv alapfelvetése is: az értelem növekedésével egyenesen arányosan csökken az emberekbe vetett bizalom. Charlie az elején nem veszi észre, hogy mindössze társai céltáblája és élvezi, hogy velük nevethet, azonban, ahogy okosodik felismeri a gúnyt és fokozatosan elveszti bizalmát az emberekbe. Egyre inkább válik magának való, cinikus "lángésszé". Ez tulajdonképp minden emberre igaz, vagy legalábbis legtöbbünkre. A felnőtté válás, a világ megismerése, a gyermeki naivitás elvesztése nem rossz, sőt bizonyos mértékű bizalmatlanság szükséges is, de nem szabad átesni a ló túloldalára és egy életre elzárkózni az emberektől, mondván mind megbízhatatlan és be fog csapni. Valóban lehet, hogy néha nem érnek fel az elvárásainkhoz, de nem feltétlen akarnak megbántani minket. Charlie rájön, hogy a kezelőorvosai csupán emberek, megvannak a maguk korlátai. Mikor ezt felismeri becsapottnak érzi magát, pedig soha senki nem mondta neki, hogy mindenható lenne. Egyszerűen a kezelés kezdetekor annyival többet tudtak nála, hogy idealizálta őket és mikor erre rájött összetört benne valami. Épp ezért csúnya dolog ez az idealizálás. Meg kell tanulnunk egymást a helyünkön kezelni és megérteni, senki nem tökéletes. Személy szerint, nekem is sokat kell még tanulnom a témában.

A másik dolog, ami nagyon megfogott az Charlie anyja volt. A nő, aki nem tudta elfogadni, hogy fia "nem normális". Akaratlanul is elkezdtem vele összehasonlítani magam, azon gondolkozni, hogy én hogyan viselkednék egy ilyen szituációban és magamat ismerve, (legalábbis nagyon remélem, hogy jól ismerem magam) teljesen másképp. Azt hiszem ha kiderülne, hogy  a gyermekem sérült belenyugodnék. Tudom nem könnyű és abban az időben még nehezebb volt sérült gyereket nevelni, hiszen még sokkal nagyobb volt az emberek előítélete, ami még most is jelen van, mégis. Az ilyen gyerekeknek az a legjobb ha a szülő elfogadja és szeretetben neveli fel, valamint a korlátaihoz mérten a legtöbbet hozza ki a gyerekből. Nem vár el többet, de nem is becsüli alá. Megint csak: emberismeret. Charlie anyja Norma megszületése után végleg elfordul fiától, sőt egyszer gyilkos gondolatai is támadnak. Ami számomra érdekes az a fiú kapcsolata az anyjával. Az apjának nem fedi fel magát mikor meglátogatja, de anyja elismerésére szüksége van. Akarja, hogy az anyja szeresse, lássa, már nem buta. Miatta, érte akar okossá válni. És mit talál mikor találkoznak? Egy emberi roncsot, egy bolond nőt. Az asszony meghasonlott magával:  a féltő anya, aki eldobta magától gyermekét és a külvilágnak tetszeni vágyón nő nem volt egymással megfeleltethető. Szomorú sors, azt gondolom.
A könyv, mint már említettem mély nyomott hagyott bennem és amint visszakapom tesómtól (, akinek egyből kölcsönadtam, miután befejeztem) azt hiszem újraolvasom. Sokszor.

Az idő gyermeke

Neil Gaiman - Óceán az út végén

  Képzeld el, hogy egy kacsaúsztató partján ülsz és elnyel az Óceán. Ez lehetetlen, mondod. Azért még képzelj el egy kisgyereket, aki semmit nem ért, de mindet tud és elhisz. Akkor most képzeld el, hogy egyszerre vagy mindkettő. 

 Az Óceán az út végén ezt az állapot írja meg. Az emlékezést, amikor egyszerre válsz gyerekké az emlékben és vagy a felnőtt én, aki újraértékeli, értelmezi az emlékeket. Az Óceán az út végén az az állapot, amikor már nem hiszed el, hogy egy kerti tó válhat óceánná, mégis kénytelen vagy beismerni, hogy mégis, hiszen hét évesen a két szemeddel láttad. 

  Az iskolát kezdő, hét éves gyermek már nem hisz el mindent. Még a tündérmesékben él, de már nem hisz nekik teljes szívéből. Még reméli a csodát, de már nem bízik benne, mert a fölnőttek megtanítják, hogy csoda nem létezik. A hét éves gyerek, aki még sok mindent nem lát át, még nem tudja mi az 'megcsalni', 'becsapni', aki még bízik a világban. Aki megfogja egy idegen kezét és elmegy vele a narancssárga ég alá, mert bízik benne. Aki nem érti, hogy az apukája miért csókolgat egy idegen nőt. Aki nem ért, de tud. A hét éves gyerek, aki már elkezdte az iskolát, aki a sok új információ révén kezdi magát okosnak érezni. Emlékszem erre az állapotra. Mikor azt gondoltam, hogy többet tudok, mint mások, aztán a nővéreim elmondták, hogy igen ezt anno ők is tanulták, ezzel teljesen elszontyolítva engem, mert no lámcsak mégsem én vagyok a legokosabb. De az érzés egy pillanatig megvolt. Gaiman főhőse egy gyerek. Egy épp csak iskolás kisfiú, visszahúzódó, könyvmoly, barátok nélkül. Egy átlagos gyerek, aki véletlen csöppen az eseményekbe és tulajdonképp csak passzív elszenvedője azoknak. Nem tud rajtuk sokat változtatni, de jelenléte mégis kulcsfontosságú a megoldás szempontjából.

  Engem leginkább az fogott meg a könyvben, ahogy Gaiman megragadta a felnőttbe vetített gyermeket. Persze hozta a szokott fantasy vonalat, de valahogy mégsem ez volt most a fontos. Nem a tény volt a lényeg, hogy ezek a teremtmények léteznek, egy Óceán lehet egy vödörnyi víz és egy farmon lehet két Hold, hanem az ahogy ezt egy kisgyerek természetesnek veszi, elfogadja és a felnőtt elmesélésében sem válik torzzá a kapott kép. Azon a padon ülve, annak a halastónak a partján a felnőtt is mindent elhisz, amit a gyerek, mert ő is ösztönösen érzi, hogy ott tényleg minden megtörténhet.

  Az Óceán az út végén számomra egy kicsit beletörődés, egy kicsit beismerés, egy kicsit megértés, egy kicsit értetlenkedés, egy kicsit újra gyerekké válás, egy kicsit még jobban felnövés. 

Csak hallgasd!

Vannak napok, amikor semmi nem érdekel, és minden mindegy, és tehet bárki bármit te akkor is boldog vagy. És vannak napok, amikor a legkisebb apróság is teljesen kizökkent és zokogásban törsz ki, pedig nem is igazán van rá okod, és úgy érzed mindenki utál, és tulajdonképp te is utálsz mindenkit, és nincs másra szükséged csak csöndre és nyugalomra és arra, hogy békén hagyjanak egyedül. Esetleg egy könyvre és zenére.
Hetek óta ilyen napok hosszú sorozatát élem. De legalábbis egy hete biztos. A legtöbb elsőre normálisnak tűnik, még akár tűrhetőnek is mondanám, de aztán jön a krakk és minden elromlik. Legtöbbször fogom magam és leülök sorozatot nézni fülhallgatóval a fejemen, háttal mindennek, zárt ajtó mögött, egyedül. Vagy olvasok. A fülhallgató ugyanúgy a fülemben, az ajtó ugyanúgy zárva. Úgy gondolom ez elég nyilvánvaló jelzése annak, hogy jelen állapotomban senkivel nem akarok beszélni. Más nem így gondolja és az a jobbik eset ha csak hozzám szól, de van, amikor egyenesen beszól és akkor robbanok. Nem hisztizek, inkább csak kiakadok és megsértődök és nagyon nagyon feltűnően sértődött vagyok. És aztán visszamegyek a szobámba, lekuporodok egy sarokba és sírok. Ma hangosan, holnap halkan, változó. Aztán visszateszem a fülest és folytatom a történetet, ahol abbahagytam, elterelem a figyelmem magamról, és míg ez egy sci-fi, vagy egy fantasy esetében valóban be is válik, de egy realisztikus ifjúsági könyvet olvasva a visszájára sül el. Így volt ez ma.
Sarah Dessen Figyelj rám! című könyvét két vagy három éve olvastam először. Az évre nem emlékszem, de biztos, hogy március 15 volt, mert a városi ünnepségre is vittem magammal és olvastam.  Ez csak a könyv felénél ugrott be, nem ezért kezdtem el olvasni. Mostanában eleve kicsit túlérzékeny vagyok, ahogy azt már fent is említettem, ezért már olyan részeken is könnyezni kezdtem, amiken máskor nem. Aztán nagyjából a könyv háromnegyedétől konkrétan végig bőgtem. A könyv olyan komoly problémákkal foglalkozik, amiknek egy része engem nem érint. Anorexia, nemi erőszak. Ezek számomra távoliak, és bár a komolyságukat, súlyukat érzem, mégsem ez volt, ami most, az olvasás folyamán kiakasztott. "Biztonságosabbnak tűnt, ha magamban tartom mindezt, így én voltam az egyetlen, aki ítélkezhet felettem." Ez volt az első gondolat, ami igazán szíven ütött. Mert nem elmondani sokszor könnyebb, magamba zárkózni és nem megbirkózni a következményekkel, annyival egyszerűbb, mint kiállni és elmondani, ha baj van. Még akkor is ha az semmi konkrét, még akkor is, ha nem akkora volumenű, mint Annabellé. Sokkal egyszerűbb bezárkózni és duzzogni és, igen sokszor sajnálni magam, hogy milyen rossz nekem, mint szembenézni a valósággal, a tényekkel, hogy nem mindenki utál és nem teljes csőd az életem és egyébként is. Persze néha jól esik, sőt kell is a duzzogás, de nem határozhat meg kapcsolatokat, jön és megy. Nem tarthat hetekig. Tovább kell lépni. Szembe kell nézni. El kell mondani.
Másik, számomra fontos eleme a könyvnek a másokra való odafigyelés. Annabel sokmindent azért nem csinál, mert másokra van tekintettel, másoknak akar jót, vagy épp nem akar nekik rosszat. Nem fejezi be a modellkedést, mert úgy érzi, az anyukájának szüksége van rá. Meghúzódik a háttérben,  próbál nem gondot okozni, mert van már így is éppen elég bajuk a szüleinek. Sokszor én is ilyen vagyok. Nem szólok, mert így egyszerűbb. Nem kell konfrontálódnom, nem okozok gondot. Nekem rosszabb, de legalább valaki más nem érzi magát rosszul. Tudom, hogy ez a hozzáállás rossz, mégsem tudok tőle szabadulni. Legtöbbször nem merem kimondani, amit gondolok, érzek. Épp, mint Annabel.
Az eredeti cím nekem sokkal jobban tetszik. 'Just listen'. Nem TE figyelj ÉNRÁM. Csak általánosságba véve: hallgass. Engem, a zenét, a csöndet, bármit. A magyar címmel bajom még az is, hogy Annabelnek nem azzal van problémája, hogy nincs, aki meghallgassa, hanem azzal, hogy magába zárkózik. Ő dönt úgy, hogy nem mond senkinek semmit, mindegy mi az oka rá. Nem más nem kíváncsi rá, ő nem nyitja ki a száját. Nem azt mondom, hogy nem értem meg, mert tényleg borzasztó dolog, ami vele történt, de a magyar cím agresszivitása akkor sem tetszik. Olyan vádló. Nem tetszik, nem ez a könyv.

https://www.youtube.com/watch?v=p3k7OzU9rcU

A könyvek összehoznak. A rossz könyvek méginkább

     Nem tudom Ti hogy vagytok vele, de én egyre inkább azt veszem észre, hogy két moly közti kapcsolatteremtés kétféle módon történhet.
     Az egyik, ha általában könyvekről kezdtek beszélni, találtok egy közös kedvencet, egy ideig áradoztok róla. Ez mondjuk egy fél órás beszélgetés, kedvenc részleteiteket idézgetitek, kedvenc szereplőitek elemzitek stb.
     De a másik! Na az kimerülhetetlen téma. Hogy melyik? Természetesen a közösen utált irodalmi mű. Most komolyan! Egy könyvről, amit elemi szinten utál az ember, sokkal többet tud beszélni. Miért? Mert minden egyes sorát megkérdőjelezi, a legapróbb hibáit is felnagyítja, míg a szeretett könyvnél ezek felett lazán elsiklik. Valamint ott van a közös szidás öröme. Jó érzés, hogy találsz valakit, aki végre már nem fanolja az adott könyvet és az összes felgyülemlett utálatod kiadhatod neki. Szerény véleményem szerint van ennek egy harmadik, nem túl pozitív, oka is. Mégpedig az, hogy az emberek szeretnek szidni. Bármit. A politikusokat, a munkanélkülieket, a dolgozókat, a fizetést, a rezsit, az országukat, más országokat, hogy van sapka és azt, hogy nincs, tényleg mindenbe szeretünk belekötni. Ilyenek vagyunk. Nem hiszem, hogy ez úgy nevezett 'magyar mentalitás' lenne. Sőt. Szerintem ez minden országban, földrészen megtalálható, de a szomszéd medencéje még mindig kékebb. Szóval szeretünk szidni, de a könyveket is szeretjük, ráadásul moly voltunkból adódik is a téma.  És mivel mindkét dolgot szeretjük a két szeretés felerősíti egymást (én például semmit nem tudok jobban szidni, mint egy "jó" könyvet) és lesznek belőlük remek ócsárló beszélgetések, amik jól felbosszantják a társalgó feleket, de egyúttal megelégedésükre is szolgálnak.
    Szóval egy jó beszélgetés reményében olvassatok rossz könyveket!