Tizenhárom okom volt

Először is le szeretném szögezni, hogy nagyjából 5 éve olvastam a könyvet, ez a bejegyzés nem is annyira a könyvről, mint inkább a témáról szól általában.


Molyon böngészgettem a frisseimet, amikor HeuRéka értékelésébe botlottam és az értékelés és az alatta lévő beszélgetés gondolkodóba ejtett. Ahogy HeuRékának is, annó nekem is tetszett a könyv, azóta pedig inkább nem olvasom újra, bár lehet, hogy kéne.

Bár nem emlékszem már rendesen a történetre és az okakra, és valószínűleg ha most elolvasnám, egyetértenék veletek az okok mondvacsináltságában, azért most egy kicsit hadd fejtsem ki a gondolataim csak úgy általában, nem kifejezetten erről a könyvről, csak ennek a könyvenk a kapcsán. Lehet, hogy jobb is így, hogy régen olvastam.

 Egy tinédzser elég kiszámíthatatlan és amit mi, akik kilábaltak ebből a korból többé-kevésbé épen és éretten, már apróságnak látunk az egy középiskolásnak az egész életét jelentheti. A középiskola egy annyira zárt miliő, hogy sok tini összetéveszti a világgal. Persze van, aki nagyjából le tudja rázni, vagy legalábbis nem omlik össze, de vannak *gyengébb emberek, akiknek sajnos ez nem megy olyan könnyen. Ők a legkisebb atrocitás miatt összeroppanhatnak és valóban meglehet, hogy nem látnak más kiutat. Hannah okait érezhetjük mondvacsináltnak, de a valóságban is megtörténhet, hogy valaki ilyen okok miatt vessen véget az életének.

Ahogy említettem, kevés dologra emlékszem a könyvből, egyre viszont igen. Hogy a tanár hibáztatása már tizenöt évesen is felbosszantott. Úgy éreztem, nem adott igazán esélyt neki, hogy segítsen, Hannah döntött és kellett valaki, akire a végső elhatározását ráterelheti és ez nagyon aljas dolog. Vajon hány világfájdalmaskamasz megy oda egy szeretett tanárához, hogy elmondja mennyire depressziós és min gondolkozik? És vajon hány évek, évtizedek óta tanító pedagógus válik egyre immunisabbá az ilyen üresnek vélt fenyegetőzésekre? Mert valóban, 10-ből 9 emós diák kinővi a kamaszkort és már csak nevet magán. Az az egy pedig éppen elég megbánást hagy majd maga után anélkül is, hogy nyiltan megvádolná az embert. És presze-persze, tudom, hogy a jó pedagógus 50 év után is úgy kezeli az ilyet, mintha az első lenne, de ez emberileg lehetetlen és káros is. Mert, akkor meg abba a 9 másikba őrülne bele és rövid időn belül otthagyná a pályát.

De mit tehetünk ilyen esetben, kérdezi a 20 éves egyetemista, akinek a tojáshély még a fenekén és világmegváltó optimizmussal tekint a jövőre. Adjunk perspektívát a fiataloknak és ne neveljük burokban őket. Mindannyian különlegesek és értékesek vagyunk, persze, de manapság az individualizmus olyan mértékeket öltött, hogy az emberek elfelejtik, a világ nem körülöttük forog. Tudom, ha egy tizenévesnek elkezdenek a felnőttek az afriaki éhezőkröl papolni, akkor csak a szemét forgatja, esetleg kifagad, hogy de Ő nem az afrikai éhezők. Épp ezért ne papolni próbáljunk, hanem meghallgatni és beszélgetni. Nem könnyű ezt egy szomájába zárkózva Fall out boys bömböltető tinivel, tisztában vagyok vele, de szerintem a csendes szeretet és észrevétlen odafigyelés előbb-utóbb meghozza a gyümölcsét, ha nem is látványosan, csak annyiban, hogy a kamaszunk átvászeli ezt a számára annyira megrendítő és végelgesnek tűnő időszakot és tisztességes felnőtt lesz belőle.


*A gyengébbet abszolút nem degradálóként értem.