Sorstalan sorstalanság

Avagy randomkodás fordításról, fordítóról és laikus kritikusokról

Üresen tátongó pénztárcám ellenére fellátogattam a bookdepóra, hogy csorgassam egy kicsit a nyálam könyvekre, amiket nem fogok megvenni, mert van önuralmam. Hah, jó vicc! Egy ideje nem voltam már az oldalon, így most először láttam az eurovíziós országokra bontott könyvajánlót. Régen kezdetem el a bejegyzést. Mikor ilyet látok, mindig érdekel, hogy a magyarok közül vajon mi kerül a listára. Meglepetést nem a listán szereplő négy szerző jelentett, Szabó Magda, Nádas Péter, Krasznahorkai László és Kertész Imre hanem a Sorstalanság brit címe. 

Mikor mi középiskolában húsz percet töltöttünk a cím, valamint a cím és szöveg viszonyának értelmezésével az angolok ,a britek, az amerikai cím Fatelessness  egyetlen képző elhagyásával megfosztották a könyvet az identitásának egy jelentős részétől. Pedig tényleg milyen jelentéktelennek tűnik, semmi az a ness, meg amúgy is, jobban hangzik nélküle és rövidebb is a cím. Mégis, hogy jönnek ők ahhoz, hogy...?! Mikor egy egész érettségi tétel épül a címre!

Ez a felháborodásom pedig elgondolkoztatott, vagyis inkább megerősített egy érzéseben, ami már többször is felmerült bennem. Miért szidjuk mi, magyarok a magyar fordításokat? Itt nem egyes félresikerült átültetésekre vagy egy-egy fordítóra gondolok, hanem az általános közhangulatra. Arra, hogy a fordítás már-már szitokszó, mert csakiséskizárólageredeti. Valahol persze ennek megvan a létjogosultsága, tudományos körökben is vita folyik róla, hogy a fordítás az csak másik nyelvre való átültetés vagy már egy új mű. Én is úgy gondolom, hogy érdemes egy könyvet az író eredeti szavaival, eredeti nyelven elolvasni, mert más élmény. Például: olvastam nemrégiben egy ausztrál ifjúsági regényt és bár anglisztikára járok sok kifejezést nem értettem/ismertem, mert az ausztrál szleng nem része a magyar közoktatásnak bár nekem már van angol nyelvváltozatokkal foglalkozó órám bibibiii. Ez a különlegesség magyar fordításban elveszne, de attól még lehet, hogy egy fergetegesen jó fordítás lenne, vagy lehet, hogy a magyar ifjúság divatos szófordulataival cserélné fel az ausztrált. De a rengeteg zseniális fordítónk ellenére mégis divat szidni a magyar fordítást. Talán, amiatt a néhány rettentően rossz miatt? Nem hiszem. Szerintem pusztán sznobizmus és sikk. Mert menő mindig mindennel elégedetlennek lenni és szidni. Azért szerintem érdemes körbenézni a hazai piacon és nevek között és akkor rájön az ember, hogy korántsem olyan rossz a helyzet, mint az lefesteni igyekezzük. És ha akad is szerencsétlenül sikerült fordítás, a briteknél is van Fateless és sose fogják tudni, hogy miért is baj ez tulajdonképp.

Murakami Haruki - Colorless Tsukuru Tazaki and his years of pilgrimage

   Annak ellenére, hogy rengeteg kezdőmondatom lenne ehhez a bejegyzéshez, mégsem tudom mit írjak, ezért kezdem a konkrétumokkal, meg egy fun storyval.

    Hogy hogyan talált meg a könyv: rettentő egyszerűen, felére volt értékelve depón. Bár, ez nem volt, annyira hirtelen felindulásból elkövetett, szerencsejáték szerű vásárlás, mint az Everything I never told you, mert Murakami neve jóformán garancia.

    A fun story: szombat este Pestről jöttem haza vonattal, közben tanulás helyett a könyvet olvastam el is vétettem a megállóm. Felszállt három 16-17 éves lány, beöltözve. Ekkor ugrott be, hogy most van az őszi Mondocon és magamban viccesnek találtam, hogy a japán kultúra mennyire más szegleteit fedezzük most fel, ők meg én. Pedig nekem is az animével kezdődött. Remélem, hogy egyszer az anime szeretetük őket is továbbcsábítja, hogy más aspektusát is megismerjék majd ennek a sokszínű és az európai gondolkodástól annyira eltérő kultúrának.

Szerző:  Haruki Murakami

Cím: Colorless ​Tsukuru Tazaki and His Years of Pilgrimage

Kiadó: Vintage

Megjelenés éve: 2014

Fülszöveg: lsd. Tsukuru 
Fordító: Philip Gabriel

    Korábban a Köddé vált elefántot már olvastam Murakamitól, ami egy novellás kötet. Érdekes, hogy mindkettőre eddig azt mondták, hogy nem tipikus Murakami. Az egyik, mert rövid történeteket tartalmaz, ami manapság már valóban nem az író fő profilja, dehát a gyűjtemény darabjai mind korai írások, plusz A kurblimadár krónikája is az egyik novellból nőtt igen terjedelmes regénnyé. Tsukuru a szexualitás és a mély-filozofálgatások hiánya miatt lett nem tipikusnak minősítve. Mivel nem olvastam még tipikus Murakamit, ezért az állítást sem megcáfolni, sem megerősíteni módomban nem áll. Habár szerintem mindkettő volt benne. Azt viszont tudom, hogy a kettő azért csak hasonlított, így lehet, hogy mégiscsak volt benne valami a tipikus Murakamiból. A komolyzene például a novellák egy részében és a regényben is komoly szerepet kap. A lassú melankolikusság, az a magába szippantó nyugalom és természetesség a legnagyobb káosz közepén. A természetfeletti és az átlagos finom egymásbamosása. Ezek mind megtalálhatóak voltak mindkét könyvben és ezeknél még sokkal több. 

Az eredeti kiadás borítója

   

   Ha úgy vesszük, ez a regény nem eget rengető, nem történik benne hatalmas világra kiterjedő katasztrófa. Annál sokkal rosszabb. Az egyén katasztrófája bontakozik ki az olvasó előtt, a mindennapok tragédiája. Mindez olyan intenzitással és olyan szívet facsaróan szomorúan, hogy az embernek könnybe lábad a szeme, de igazán sírni nem tud csak ül és sajnálja Tsukurut, de sajnálja önmagát is, mert magát látja benne. 

" 'Colorless Tsukuru Tazaki', he said aloud. I basicall have nothing to offer to others. if you think about it, I don't even have anything to offer myself. "

   Soha senkinek nem lenne szabad ezt éreznie, gondolnia magáról és mégis. Miért van, hogy a szereplőért bánatot és némi bosszúságot érzek, amiért így gondol magára, de magammal szemben természetesnek veszem? Miért nem tudjuk jobban értékelni önmagunkat? És miért nem tudjuk egymást jobban értékelni? Mindenkinek szüksége van rá, hogy néha azt mondják neki: nem vagy színtelen. Mert jól esik, mert emlékeztet, mert... És ezt a feloldozást a regény is megadja, amikor valaki azt mondja Tsukurunak:  

"Tsukuru, there's one thing I want you to remember, You aren't colorless."

   Szeretem, hogy a kétely idézetére van válaszidézet is. Tudom, a megerősítést nem kívülről kell várnunk, de ez nem jelenti azt, hogy nem esik néhanapján jól, mástól is hallani, mennyire királyok vagyunk.

  Ez a borító talán azért is tetszik annyira, mert Tsukuru nem színtelen. Mikor megláttam ezt a borítót jutott csak eszembe, hogy mennyire furcsa, hogy soha eszébe sem jut, hogy az, hogy nincs színe jó dolog. Hogy az ő neve nem determinál egy színt. Hogy bármilyen lehet. Persze az ő nevének is megvan a maga jelentése és ki is fejti hogyan kapta és hogy teljesült be, de azt, hogy színtelen mindig negatívnak érezte. Pedig milyen sokszínű! 

Tsukuru mellett fontos szerepet kap a zene. Liszt Zarándokévek (vagy Vándorévek) zongoraciklusa összekötő és összetartó erejű. A darabok közül is ki van emelve a Le mal du pays (Honvágy) című, valamint az eredeti cím jelentésének fejtegetése. Imádom, hogy a franciák kitudnak ilyesmit fejezni néhány szóban. Úgy általában szeretem a más nyelven nemlétező és lefordíthatatlan szavakat, szófordulatokat.

Egyébként a kis önbizalmon kívül összeköt még valami minket, engem meg Tsukurut. A vasútállomás. Mikor elkezdtem az egyetemet, fél évig bejárós voltam. Bár általában apukámmal jöttem és mentem, autóval, gyakran fordultam meg a Keletiben. Na most, annál nagyobb kínzás számomra, mint hogy a müncheni vonat mellett elmegyek, de sose szállok fel, nekem nem volt. Ahogy kimerülten és adott esetben csalódottan mentem a vonatom felé, mindig arra gondoltam, hogy felugrok a nemzetközire és megyek Münchenbe és a vonatról majd felhívom a szüleimet, hogy ne várjanak, mert elutaztam. Aztán eszembe jutott, hogy nincs pénzem, vagy a beadandók, amik megírásra várnak, vagy, hogy nem hétvége van és holnap tíztől órám van. Igazán nem is München volt a fontos. Azt sose képzeltem el, hogy ott mit fogok csinálni (egészen addig, amíg nem kellett arról is beadandót írnom... true story). Inkább az volt a lényeg, hogy a vonaton üljek és idegen irányba haladjak, idegen emberekkel, akikre rácsodálkozhatok és akik talán rám is rámcsodálkozhatnak. És bár Münchenbe ilyen módon még mindig nem jutottam el, másféle kalandom már volt. Számomra meglepő, hogy Tsukurunak sose jut eszébe, hogy felüljön egy vonatra és elmenjen, nem örökre csak egy kicsit elszabadulni, elszakadni mindentől és mindenkitől.

SPOILER egészen a végéig, amikor ő is ugyan úgy racionalizál, mint én. SPOILER VÉGE

Tizenhárom okom volt

Először is le szeretném szögezni, hogy nagyjából 5 éve olvastam a könyvet, ez a bejegyzés nem is annyira a könyvről, mint inkább a témáról szól általában.


Molyon böngészgettem a frisseimet, amikor HeuRéka értékelésébe botlottam és az értékelés és az alatta lévő beszélgetés gondolkodóba ejtett. Ahogy HeuRékának is, annó nekem is tetszett a könyv, azóta pedig inkább nem olvasom újra, bár lehet, hogy kéne.

Bár nem emlékszem már rendesen a történetre és az okakra, és valószínűleg ha most elolvasnám, egyetértenék veletek az okok mondvacsináltságában, azért most egy kicsit hadd fejtsem ki a gondolataim csak úgy általában, nem kifejezetten erről a könyvről, csak ennek a könyvenk a kapcsán. Lehet, hogy jobb is így, hogy régen olvastam.

 Egy tinédzser elég kiszámíthatatlan és amit mi, akik kilábaltak ebből a korból többé-kevésbé épen és éretten, már apróságnak látunk az egy középiskolásnak az egész életét jelentheti. A középiskola egy annyira zárt miliő, hogy sok tini összetéveszti a világgal. Persze van, aki nagyjából le tudja rázni, vagy legalábbis nem omlik össze, de vannak *gyengébb emberek, akiknek sajnos ez nem megy olyan könnyen. Ők a legkisebb atrocitás miatt összeroppanhatnak és valóban meglehet, hogy nem látnak más kiutat. Hannah okait érezhetjük mondvacsináltnak, de a valóságban is megtörténhet, hogy valaki ilyen okok miatt vessen véget az életének.

Ahogy említettem, kevés dologra emlékszem a könyvből, egyre viszont igen. Hogy a tanár hibáztatása már tizenöt évesen is felbosszantott. Úgy éreztem, nem adott igazán esélyt neki, hogy segítsen, Hannah döntött és kellett valaki, akire a végső elhatározását ráterelheti és ez nagyon aljas dolog. Vajon hány világfájdalmaskamasz megy oda egy szeretett tanárához, hogy elmondja mennyire depressziós és min gondolkozik? És vajon hány évek, évtizedek óta tanító pedagógus válik egyre immunisabbá az ilyen üresnek vélt fenyegetőzésekre? Mert valóban, 10-ből 9 emós diák kinővi a kamaszkort és már csak nevet magán. Az az egy pedig éppen elég megbánást hagy majd maga után anélkül is, hogy nyiltan megvádolná az embert. És presze-persze, tudom, hogy a jó pedagógus 50 év után is úgy kezeli az ilyet, mintha az első lenne, de ez emberileg lehetetlen és káros is. Mert, akkor meg abba a 9 másikba őrülne bele és rövid időn belül otthagyná a pályát.

De mit tehetünk ilyen esetben, kérdezi a 20 éves egyetemista, akinek a tojáshély még a fenekén és világmegváltó optimizmussal tekint a jövőre. Adjunk perspektívát a fiataloknak és ne neveljük burokban őket. Mindannyian különlegesek és értékesek vagyunk, persze, de manapság az individualizmus olyan mértékeket öltött, hogy az emberek elfelejtik, a világ nem körülöttük forog. Tudom, ha egy tizenévesnek elkezdenek a felnőttek az afriaki éhezőkröl papolni, akkor csak a szemét forgatja, esetleg kifagad, hogy de Ő nem az afrikai éhezők. Épp ezért ne papolni próbáljunk, hanem meghallgatni és beszélgetni. Nem könnyű ezt egy szomájába zárkózva Fall out boys bömböltető tinivel, tisztában vagyok vele, de szerintem a csendes szeretet és észrevétlen odafigyelés előbb-utóbb meghozza a gyümölcsét, ha nem is látványosan, csak annyiban, hogy a kamaszunk átvászeli ezt a számára annyira megrendítő és végelgesnek tűnő időszakot és tisztességes felnőtt lesz belőle.


*A gyengébbet abszolút nem degradálóként értem.

About bullying

First of all, I should warn you about this post having nothing to do with books. It's just random thoughts occured to me while listening to Shinedown. Also, note that throughout the post I use the pronoun we, I talk just as much about myself as anybody else.

I've been bullied. Most probably you've been bullied. Or you currently are. Everybody was/is. And we sure like to talk about how we were bullied and how it sucked. It sure did, I don't say it didn't, I experienced not having friends and breaking down crying the day before the end of spring holiday for I didn't want to go back and face my luggage. But that is not what I want to talk about.

So I was listening to the song and was thinking about how we shame others for being bullies and screwing us up as children (or we thank them for making us who we are now). But if everybody was a victim then who was the bully? It was also us, but we somehow forget to mention that. The fact that we also made fun of that weaker guy. That we also spread gossips about that shy girl. Most times we forget to mention that, which is fairly normal for people like to remember the injustices against them, not the ones they had against others And the fact that we turn against one is also understandable, especially if we were the previous victims. One would happily join the bullies if that meant he/she is not the subject of the joke anymore. But I still feel like, if we want to talk about bullying, we have to mention this part as well. That being bullied is bad, but becoming a bully so you fit in is way worse, since in the first case you can come to terms with yourself, but in the second you might be that last push, or if not the last then that lust but one (and so on) and living with that is not easy (in case you have a working conscious) to say the least.
When talking about bullying we have to mention how easy it is to become a bully yourself. There will always be bullies and bullied ones, for there are stronger and weaker people, question is who we support with our strenght.

Minden, amit most elmondok neked

Celeste Ng
Everything I Never Told You

possibly

Magyar kiegészítés és kicsit részletesebb értékelés alul

I will tell you everything in the morning. When the tears dried up, when the head is clear, when the thoughts are gathered. In what language, I still don't know. Probably in English or Hungarian or even Swedish. Or maybe a language noone speaks, so noone would know… I will tell you everything in the morning, I promise. I shall tell you how I fell in love with a greyish-blue cover. How I fell in love with a title and how I never checked what the book was about before buying. I shall tell you about the dissapointment when the book arrived and I first got to read the back. I shall tell you about tha anger I felt with myself for buying a book I wasn't interested in. I shall tell you about how the book made me read it anyway. How that cover I fell in love with trapped me once again. I shall tell you about the struggles I had with it. How I knew I should feel sorry for the characters, yet I was simply angry at them. How that anger washed over each and every other feeling. How I wanted to put the book down hundred and one times and still I couldn't because of some simple magic it casted on me from the first moment. How I hated turning a page after another annd how I wished it was already the last one. But still, I will tell you about how the characters became semidimensional, bodily human beings. I shall tell you how I found out about past, present and future and how I grew to understand them bit by bit. How all of them grew close to me. How I still found them faulty and how i didn't approve of all of their choices. I shall tell you about oppressed dreams and wishful longing for acceptance and for love. I shall tell you about secrets and observations. About mistakes and miscommunications. About people and about life. In the morning, I shall tell you about a father who wanted a daughter to fit in. I shall tell you about a mother who wanted a daughter to stand out. I shall tell you about siblings who longed for love and appriciation. I shall tell you about how a lack of communication leads to tragedies. I shall tell you everything. I will tell you everything, I promise. I will tell you about all of that in the morning but now my eyes are teary, my head is cloudy and my thoughts are scattered. 

Or maybe not. Maybe I will only tell you how the book had found me then lost me and eventually found me again. I might only tell you about how I could understand the characters though not fully accpet or like them (not all of them anyway). 

But there is a high chance I will never get to tell you any of it. There is a high chance that I will never tell you everything and you would never know. Unless you fell in love with a greyish-blue cover and a title. Unless you ordered without reading the back. Unless you were me.

Őszintén szólva nem hittem, hogy még visszatérek ehhez a könyvhöz értékelést írni, miután hajnalban megírtam ezt a szöveget, de reggel az Ismerős arcok Egy vérből valók című számával ébredtem, egy dallal, amit ki tudja mikor hallottam utoljára tavaly augusztus huszadikán, amikor énekeltük az énekkarral. Szóval úgy döntöttem, egy kicsit informatívabb, magyar nyelvű kritikával is szolgálok. Na lássuk:

A könyvről

Szerző: Celeste Ng

Cím: Everything I never told you

Megjelenés éve: 2014

Kiadó: Blackfriars

Fülszöveg: lsd. Everything I never told you

Hogyan talált meg, olvasás előtti első benyomások

Depon néztem a bargain bint, amikor a könyv rám bukkant, majdnem felére leértékelve, gyönyörű borítóval, tetszetős címmel. Miért is ne venném meg? Mikor megérkezett, néztem csak meg a fülszöveget, de akkor is csak az első bekezdését olvastam el, annyi elég volt, hogy elmenjen a kedvem. Köszönöm szépen, a Komfortos mennyországot már olvastam, az elég volt a 80-as évek, lány meghal-család szétesik, emellett sok-sok társadalmi probléma témában. A könyvet az íróasztalra dobtam és nem terveztem rövid időn belül újra felvenni. Mégis valami nem hagyott nyugodni részben kíváncsiság, de nagyobb részt inkább bűntudat, hogy ha már megvettem, akkor ne az olvasatlan könyveim jelentékeny kupacát gyarapítsa. Péntek délután félredobtam, szombat délután felvettem és elkezdtem olvasni.

Hol is kezdjem?

 A könyv első fele igazolni látszott a hozzá fűzött aggályaimat, sőt, túlszárnyalta azokat. A történet katalizátora Lydia, a kedvenc gyerek eltűnése, majd, mint azt a család is megtudja, halála. Már a kedvenc gyerek kifejezés is forralni kezdte a vérem, hát még miután a  könyvben kiderült, hogy ez mit is jelent a lányra és a testvéreire nézve. Mi, az olvasók már a legelejétől kezdve tudjuk, hogy Lydia halott, a család számára azonban ez csak valamivel később derül ki. A történet cselekménye több szálon fut, a jelen eseményei mellett folyamatosan bontakozik ki számunkra az egyes szereplők múltja.

 Ha egy kifejezésben kéne összefoglalnom a könyvet az ez lenne: he/ she wanted to... but... He wanted to tell her that... She wanted to show him that... Az elmulasztott lehetőségek kifejezése. Valahol belül akarta ő, de mégsem tette, mert. Mert tele van gátlásokkal, mert fél az elutasítástól, mert a kapcsolatok törékeny valamik és fél, hogy épp ezzel az egy mozdulatával, mondatával tenné tönkre őket. Ezért nem mondja ki, teszi meg; ezért nő a szakadék két ember között; ezért lesznek egyre veszélyesebbek és veszélyesebbek a megsebzve elejtett fél mondatok; ezért lesz egyre nehezebb szeretni egymást. Mert titkaink vannak, mert a rosszról nem beszélünk és hagyjuk, hogy föltornyosuljon bennünk, várva, mikor borít el minket, remélve, hogy soha, mert érezzük, hogy az végzetes lenne. 

 Minden szereplő ezt a bezárkózó, némán szenvedést képviseli a könyvben. Mindegyikük egy olyan korban más, ahol a változásnak szele még nincs, legfeljebb lehelete. Ahol már vannak női orvosok és második generációs amerikai kínaiak, de beilleszkedni még nem tudnak. Ahol a kémia teremben egy nőt tizenöt férfi vesz körül, ahol a kisfiút a származása miatt csúfolják. A szülőkben kialakult gátak elvakítják őket és nem látják, hogy a gyerekeiknek már egy fokkal jobb a helyzetük. A szülőkben kialakult gátak a gyerekek gátai lesznek és az egész család egy ál-nyugvópontra jut, ahol mindenkinek rossz de senki nem szól. Egészen addig, amíg össze nem dől az ál-nyugalom látszata. Ál-boldogságot akartam írni, de a boldogságuk nem teljesen színlelt. Legalábbis a szülőké nem. Ők Lydiában beteljesülni látják a saját álmaikat. Lydia az, akinek majd jobb lesz, aki mindent elér, amit csak akar. Nem veszik észre, hogy Lydia nem azt akarja, amit ők. De lássuk pontosan ki mit is akar.

James, az apa

James a második generációs kínai, aki már Amerikában született, de ott még nem fogadják el. James mindig kilóg a sorból, mindig céltáblája az iskolai kegyetlenkedéseknek, mindig hátárnyba kerül származása miatt. James minden vágya, hogy beolvadjon és elfogadják.

Marilyn, az anya

Marilyn mintaháziasszony lánya. A mintaháziasszonyé, akinek mégsem sikerült a családot összetartani, akit elhagyott a férje ő mégis mintaháziasszony maradt. A mintaháziasszonyé, akivé Marilyn sose akart válni. Marilyn minden vágya volt, hogy tabukat döngetve kilógjon, hogy karriert csináljon. 

Nath, a bátyj

Nath a legidősebb gyerek, aki ennek ellenére mégis csak másodlagos. Nath, akit az apja folyton szekál, mert önmagát látja benne és ez fáj neki. Nath, akinek az iskolai eredményei hidegen hagyják az anyját. Nath, aki beleszeret az égbe és aki mindent hátrahagyva el akar szabadulni otthonról.

Lydia

Lydia a kedvenc, aki körül a szülők összes gondolata forog. Lydia, aki a szülők álmainak beteljesítője. Lydia a 16 éves, aki tartja magát egy réges-régi ígérethez. 

Hannah, a húg

Hannah a gyakran elfelejtett legkisebb, aki a sarokban, az asztal alatt, a kanapé mögött meghúzódva figyel. Akit nem látnak, de aki minden részletet észrevesz. Hannah, akinek több megértése van az emberekről, mint a többieknek együtt. Hannah az egyetlen, aki nem a saját örvényében kering, hanem aki tényleg odafigyel és megérti a többiek reakcióit, arckifejezéseit. 

A könyv első fele alapján úgy tűnhet, hogy a családban nincs szeretet, a Lydiát övező rajongást kivéve. És bár igaz, hogy a saját féltve őrzött sérelmei mindenkit lefoglalnak és el s távolítanak egymástól; senki nem akar rosszat a másiknak. Egyszerűen elbeszélnek egymás mellett. Vagy inkább egyáltalán nem beszélnek és a probléma itt keletkezik. Ott, amikor Marilyn és James néma egyezséget kötnek arról, hogy a múltról nem beszélnek. Ott, amikor a rossz döntéseket és történéseket nem megbeszélik, hanem eltemetik az agyuk egy hátsó szegletébe, ahonnan óhatatlanul előtört. A legszomorúbb, elborzasztóbb és valahol dühítőbb, hogy a hallgatás egyéni tragédiája annyi, de annyi ember életében jelen van, egyáltalán nem egy életidegen gondolat az, hogy a szülők kapcsolatát a múlt sérelmeinek elfojtása (nem feltétlen egymás iránti sérelmek) teszik tönkre. Olyan kevésnek tűnik, olyan apró hibának, mégis a csönd életeket , kapcsolatokat mérgezhet meg, tehet tönkre.

Viszont a hallgatás mellett megjelenik a testvéri bajtársiasság Nath és Lydia között. Nath, habár vágyna a szülei elismerésére, felismeri Lydia helyzetének a hátrányait is (egy bizonyos pontig legalábbis) és próbálja gesztusokkal és szavakkal támogatni a húgát. Ebből az összetartásból viszont Hannah szintén kimarad. Egyrészt lehet az oka ennek a viszonylag nagy korkülönbség (azt hiszem Lydia és közte 6 év van), másrészt pedig két szorosan összefüggő esemény, amikről neki fogalma sincs. Habár a kislány kevés szerepet kap a műben, mégis ő a legpozitívabb karakter, bár ennek megintcsak oka lehet a fiatalsága. 

A kommunikáció fontosságán túl a könyv egyébként komoly társadalmi problémák felszínét is kapargatja. A mássággal való szembenállás minden formájában megjelenik a származástól kezdve, a nemi egyenlőtlenségeken át a homoszexualitásig. Bár utóbbit tényleg éppen csak érint *spoiler* karakterében annyira biztos voltam benne már a legelejétől kezdve, aki elrejti másságát, mert tudja mi lenne a korabeli reakció még ma is sok esetben. 

Összességében, habár semmiképp nem kellemes olvasmány, ennek ellenére szerintem érdemes egy esélyt adni a könyvnek.

Milyen anya leszek? (spoiler veszély)

Virágot Algernonnak

Többször hallottam már erről a könyvről, de akkor határoztam végleg el, hogy elolvasom, amikor molyon Algernon karcát olvastam arról, hogy honnan jött a felhasználóneve. Arra gondoltam, én is része akarok lenni, tudni akarom, melyik könyv hagyott ilyen mély nyomot valakiben. Aztán halogattam és még tovább halogattam. A problémát végül a Közös Könyves Project oldotta meg, ahol Vivogle és az én közös listámra került. A kihívásnak (ha esetleg nem sikerül befejeznünk) mindenképp nyertesei vagyunk, többek között emiatt a kötet miatt is. 

Mikor hajnali 2-kor becsuktam a könyvet még 5 percig ültem és csak zokogtam. Eleve nem egy vidám történet és könnyezgettem rajta, de az utolsó sor egyszerűen ütött. Még most is könnyezni kezdek pedig már egy bő hét telt el azóta. Miután összeszedtem magam, lefeküdtem aludni. Egész pontosan tervben volt az alvás, de az agyam csak kattogott és járt és konkrétan azon gondolkoztam, hogy milyen bejegyzést fogok írni. Most sikerült is eljutnom eddig, itt vagyok. 

A könyv annyi témát említ, annyi megbújó probléma, élet személyiség sorakozik fel a műben, hogy képtelenség lenne mindet megemlíteni, felfogni, befogadni is az, ezért csak arról a kettőről szeretnék írni, ami engem a legjobban megfogott.

Az egyik, amely a könyv alapfelvetése is: az értelem növekedésével egyenesen arányosan csökken az emberekbe vetett bizalom. Charlie az elején nem veszi észre, hogy mindössze társai céltáblája és élvezi, hogy velük nevethet, azonban, ahogy okosodik felismeri a gúnyt és fokozatosan elveszti bizalmát az emberekbe. Egyre inkább válik magának való, cinikus "lángésszé". Ez tulajdonképp minden emberre igaz, vagy legalábbis legtöbbünkre. A felnőtté válás, a világ megismerése, a gyermeki naivitás elvesztése nem rossz, sőt bizonyos mértékű bizalmatlanság szükséges is, de nem szabad átesni a ló túloldalára és egy életre elzárkózni az emberektől, mondván mind megbízhatatlan és be fog csapni. Valóban lehet, hogy néha nem érnek fel az elvárásainkhoz, de nem feltétlen akarnak megbántani minket. Charlie rájön, hogy a kezelőorvosai csupán emberek, megvannak a maguk korlátai. Mikor ezt felismeri becsapottnak érzi magát, pedig soha senki nem mondta neki, hogy mindenható lenne. Egyszerűen a kezelés kezdetekor annyival többet tudtak nála, hogy idealizálta őket és mikor erre rájött összetört benne valami. Épp ezért csúnya dolog ez az idealizálás. Meg kell tanulnunk egymást a helyünkön kezelni és megérteni, senki nem tökéletes. Személy szerint, nekem is sokat kell még tanulnom a témában.

A másik dolog, ami nagyon megfogott az Charlie anyja volt. A nő, aki nem tudta elfogadni, hogy fia "nem normális". Akaratlanul is elkezdtem vele összehasonlítani magam, azon gondolkozni, hogy én hogyan viselkednék egy ilyen szituációban és magamat ismerve, (legalábbis nagyon remélem, hogy jól ismerem magam) teljesen másképp. Azt hiszem ha kiderülne, hogy  a gyermekem sérült belenyugodnék. Tudom nem könnyű és abban az időben még nehezebb volt sérült gyereket nevelni, hiszen még sokkal nagyobb volt az emberek előítélete, ami még most is jelen van, mégis. Az ilyen gyerekeknek az a legjobb ha a szülő elfogadja és szeretetben neveli fel, valamint a korlátaihoz mérten a legtöbbet hozza ki a gyerekből. Nem vár el többet, de nem is becsüli alá. Megint csak: emberismeret. Charlie anyja Norma megszületése után végleg elfordul fiától, sőt egyszer gyilkos gondolatai is támadnak. Ami számomra érdekes az a fiú kapcsolata az anyjával. Az apjának nem fedi fel magát mikor meglátogatja, de anyja elismerésére szüksége van. Akarja, hogy az anyja szeresse, lássa, már nem buta. Miatta, érte akar okossá válni. És mit talál mikor találkoznak? Egy emberi roncsot, egy bolond nőt. Az asszony meghasonlott magával:  a féltő anya, aki eldobta magától gyermekét és a külvilágnak tetszeni vágyón nő nem volt egymással megfeleltethető. Szomorú sors, azt gondolom.
A könyv, mint már említettem mély nyomott hagyott bennem és amint visszakapom tesómtól (, akinek egyből kölcsönadtam, miután befejeztem) azt hiszem újraolvasom. Sokszor.

Az idő gyermeke

Neil Gaiman - Óceán az út végén

  Képzeld el, hogy egy kacsaúsztató partján ülsz és elnyel az Óceán. Ez lehetetlen, mondod. Azért még képzelj el egy kisgyereket, aki semmit nem ért, de mindet tud és elhisz. Akkor most képzeld el, hogy egyszerre vagy mindkettő. 

 Az Óceán az út végén ezt az állapot írja meg. Az emlékezést, amikor egyszerre válsz gyerekké az emlékben és vagy a felnőtt én, aki újraértékeli, értelmezi az emlékeket. Az Óceán az út végén az az állapot, amikor már nem hiszed el, hogy egy kerti tó válhat óceánná, mégis kénytelen vagy beismerni, hogy mégis, hiszen hét évesen a két szemeddel láttad. 

  Az iskolát kezdő, hét éves gyermek már nem hisz el mindent. Még a tündérmesékben él, de már nem hisz nekik teljes szívéből. Még reméli a csodát, de már nem bízik benne, mert a fölnőttek megtanítják, hogy csoda nem létezik. A hét éves gyerek, aki még sok mindent nem lát át, még nem tudja mi az 'megcsalni', 'becsapni', aki még bízik a világban. Aki megfogja egy idegen kezét és elmegy vele a narancssárga ég alá, mert bízik benne. Aki nem érti, hogy az apukája miért csókolgat egy idegen nőt. Aki nem ért, de tud. A hét éves gyerek, aki már elkezdte az iskolát, aki a sok új információ révén kezdi magát okosnak érezni. Emlékszem erre az állapotra. Mikor azt gondoltam, hogy többet tudok, mint mások, aztán a nővéreim elmondták, hogy igen ezt anno ők is tanulták, ezzel teljesen elszontyolítva engem, mert no lámcsak mégsem én vagyok a legokosabb. De az érzés egy pillanatig megvolt. Gaiman főhőse egy gyerek. Egy épp csak iskolás kisfiú, visszahúzódó, könyvmoly, barátok nélkül. Egy átlagos gyerek, aki véletlen csöppen az eseményekbe és tulajdonképp csak passzív elszenvedője azoknak. Nem tud rajtuk sokat változtatni, de jelenléte mégis kulcsfontosságú a megoldás szempontjából.

  Engem leginkább az fogott meg a könyvben, ahogy Gaiman megragadta a felnőttbe vetített gyermeket. Persze hozta a szokott fantasy vonalat, de valahogy mégsem ez volt most a fontos. Nem a tény volt a lényeg, hogy ezek a teremtmények léteznek, egy Óceán lehet egy vödörnyi víz és egy farmon lehet két Hold, hanem az ahogy ezt egy kisgyerek természetesnek veszi, elfogadja és a felnőtt elmesélésében sem válik torzzá a kapott kép. Azon a padon ülve, annak a halastónak a partján a felnőtt is mindent elhisz, amit a gyerek, mert ő is ösztönösen érzi, hogy ott tényleg minden megtörténhet.

  Az Óceán az út végén számomra egy kicsit beletörődés, egy kicsit beismerés, egy kicsit megértés, egy kicsit értetlenkedés, egy kicsit újra gyerekké válás, egy kicsit még jobban felnövés.