Murakami Haruki - Colorless Tsukuru Tazaki and his years of pilgrimage

   Annak ellenére, hogy rengeteg kezdőmondatom lenne ehhez a bejegyzéshez, mégsem tudom mit írjak, ezért kezdem a konkrétumokkal, meg egy fun storyval.

    Hogy hogyan talált meg a könyv: rettentő egyszerűen, felére volt értékelve depón. Bár, ez nem volt, annyira hirtelen felindulásból elkövetett, szerencsejáték szerű vásárlás, mint az Everything I never told you, mert Murakami neve jóformán garancia.

    A fun story: szombat este Pestről jöttem haza vonattal, közben tanulás helyett a könyvet olvastam el is vétettem a megállóm. Felszállt három 16-17 éves lány, beöltözve. Ekkor ugrott be, hogy most van az őszi Mondocon és magamban viccesnek találtam, hogy a japán kultúra mennyire más szegleteit fedezzük most fel, ők meg én. Pedig nekem is az animével kezdődött. Remélem, hogy egyszer az anime szeretetük őket is továbbcsábítja, hogy más aspektusát is megismerjék majd ennek a sokszínű és az európai gondolkodástól annyira eltérő kultúrának.

Szerző:  Haruki Murakami

Cím: Colorless ​Tsukuru Tazaki and His Years of Pilgrimage

Kiadó: Vintage

Megjelenés éve: 2014

Fülszöveg: lsd. Tsukuru 
Fordító: Philip Gabriel

    Korábban a Köddé vált elefántot már olvastam Murakamitól, ami egy novellás kötet. Érdekes, hogy mindkettőre eddig azt mondták, hogy nem tipikus Murakami. Az egyik, mert rövid történeteket tartalmaz, ami manapság már valóban nem az író fő profilja, dehát a gyűjtemény darabjai mind korai írások, plusz A kurblimadár krónikája is az egyik novellból nőtt igen terjedelmes regénnyé. Tsukuru a szexualitás és a mély-filozofálgatások hiánya miatt lett nem tipikusnak minősítve. Mivel nem olvastam még tipikus Murakamit, ezért az állítást sem megcáfolni, sem megerősíteni módomban nem áll. Habár szerintem mindkettő volt benne. Azt viszont tudom, hogy a kettő azért csak hasonlított, így lehet, hogy mégiscsak volt benne valami a tipikus Murakamiból. A komolyzene például a novellák egy részében és a regényben is komoly szerepet kap. A lassú melankolikusság, az a magába szippantó nyugalom és természetesség a legnagyobb káosz közepén. A természetfeletti és az átlagos finom egymásbamosása. Ezek mind megtalálhatóak voltak mindkét könyvben és ezeknél még sokkal több. 

Az eredeti kiadás borítója

   

   Ha úgy vesszük, ez a regény nem eget rengető, nem történik benne hatalmas világra kiterjedő katasztrófa. Annál sokkal rosszabb. Az egyén katasztrófája bontakozik ki az olvasó előtt, a mindennapok tragédiája. Mindez olyan intenzitással és olyan szívet facsaróan szomorúan, hogy az embernek könnybe lábad a szeme, de igazán sírni nem tud csak ül és sajnálja Tsukurut, de sajnálja önmagát is, mert magát látja benne. 

" 'Colorless Tsukuru Tazaki', he said aloud. I basicall have nothing to offer to others. if you think about it, I don't even have anything to offer myself. "

   Soha senkinek nem lenne szabad ezt éreznie, gondolnia magáról és mégis. Miért van, hogy a szereplőért bánatot és némi bosszúságot érzek, amiért így gondol magára, de magammal szemben természetesnek veszem? Miért nem tudjuk jobban értékelni önmagunkat? És miért nem tudjuk egymást jobban értékelni? Mindenkinek szüksége van rá, hogy néha azt mondják neki: nem vagy színtelen. Mert jól esik, mert emlékeztet, mert... És ezt a feloldozást a regény is megadja, amikor valaki azt mondja Tsukurunak:  

"Tsukuru, there's one thing I want you to remember, You aren't colorless."

   Szeretem, hogy a kétely idézetére van válaszidézet is. Tudom, a megerősítést nem kívülről kell várnunk, de ez nem jelenti azt, hogy nem esik néhanapján jól, mástól is hallani, mennyire királyok vagyunk.

  Ez a borító talán azért is tetszik annyira, mert Tsukuru nem színtelen. Mikor megláttam ezt a borítót jutott csak eszembe, hogy mennyire furcsa, hogy soha eszébe sem jut, hogy az, hogy nincs színe jó dolog. Hogy az ő neve nem determinál egy színt. Hogy bármilyen lehet. Persze az ő nevének is megvan a maga jelentése és ki is fejti hogyan kapta és hogy teljesült be, de azt, hogy színtelen mindig negatívnak érezte. Pedig milyen sokszínű! 

Tsukuru mellett fontos szerepet kap a zene. Liszt Zarándokévek (vagy Vándorévek) zongoraciklusa összekötő és összetartó erejű. A darabok közül is ki van emelve a Le mal du pays (Honvágy) című, valamint az eredeti cím jelentésének fejtegetése. Imádom, hogy a franciák kitudnak ilyesmit fejezni néhány szóban. Úgy általában szeretem a más nyelven nemlétező és lefordíthatatlan szavakat, szófordulatokat.

Egyébként a kis önbizalmon kívül összeköt még valami minket, engem meg Tsukurut. A vasútállomás. Mikor elkezdtem az egyetemet, fél évig bejárós voltam. Bár általában apukámmal jöttem és mentem, autóval, gyakran fordultam meg a Keletiben. Na most, annál nagyobb kínzás számomra, mint hogy a müncheni vonat mellett elmegyek, de sose szállok fel, nekem nem volt. Ahogy kimerülten és adott esetben csalódottan mentem a vonatom felé, mindig arra gondoltam, hogy felugrok a nemzetközire és megyek Münchenbe és a vonatról majd felhívom a szüleimet, hogy ne várjanak, mert elutaztam. Aztán eszembe jutott, hogy nincs pénzem, vagy a beadandók, amik megírásra várnak, vagy, hogy nem hétvége van és holnap tíztől órám van. Igazán nem is München volt a fontos. Azt sose képzeltem el, hogy ott mit fogok csinálni (egészen addig, amíg nem kellett arról is beadandót írnom... true story). Inkább az volt a lényeg, hogy a vonaton üljek és idegen irányba haladjak, idegen emberekkel, akikre rácsodálkozhatok és akik talán rám is rámcsodálkozhatnak. És bár Münchenbe ilyen módon még mindig nem jutottam el, másféle kalandom már volt. Számomra meglepő, hogy Tsukurunak sose jut eszébe, hogy felüljön egy vonatra és elmenjen, nem örökre csak egy kicsit elszabadulni, elszakadni mindentől és mindenkitől.

SPOILER egészen a végéig, amikor ő is ugyan úgy racionalizál, mint én. SPOILER VÉGE